Tatabánya-Bánhida – tábori élménybeszámoló
Úton vagyunk a kincsért
2020 tavaszán még nagyon kérdésesnek tűnt, hogy lesz-e tábor ezen a nyáron, s ha igen, akkor milyen lesz, kiknek, kikkel, hogyan és hol… Aztán eljött a július, és ötvennél is több gyermekkel együtt énekeltük a kincskereső dalt a Szentírás Szövetség angol táborában Tatabánya-Bánhidán. S a hét minden mozzanatában érezhető volt, hogy ez egy Istentől rendelt kegyelmi ajándék.
Az idei program kincskeresésre hívott minket. A naponta folytatódó színdarabban volt minden: vadnyugati kalandok, indiánok, izgalom, humor és kimondott-kimondatlan mély üzenetek. Az aranymondások és a bibliai tanítások is felértek egy-egy aranyásással. Aztán a kis csoportokban foglalkoztunk az elveszített kinccsel (Ádám és Éva), a bolondok aranyával (bolond gazdag), a helyes úttal (tékozló fiú) majd a megtalált kinccsel (Zákeus). Az angol órákkal párhuzamosan kézműves foglalkozások folytak. Délutánonként különböző csapatjátékokban lehetett pontokra vadászni. Esténként pedig a kvízjáték után egy-egy bizonyságtétel szólt arról, milyen is az igazi kincs, Isten szeretetének a megtalálása.
A bibliai kincsek mellett számomra nagy élmény volt rácsodálkozni azokra az értékekre, amelyek korántsem magától értetődőek.
Például sokszor csodálkoztam már rá, hogy mekkora energiákat tud megmozgatni a helyi gyülekezet, hogy megetessen egy tábornyi éhes szájat. Ezúttal azonban a süteményhegyek és a jókedvű szakácsasszonyok láttán nap, mint nap olyan érzésem volt, mintha egy rég várt esküvő előkészületei zajlanának éppen. A tini korú segítők készségesen és korukat meghazudtoló érettséggel álltak bele a feladatokba. A vendéglátó lelkész házaspár pedig egész nap azzal volt elfoglalva, hogy megfelelő hátteret biztosítson a foglalkozásokhoz. Nekünk csak annyi dolgunk volt, hogy levezessük a foglalkozásokat, s hogy szeressük a gyerekeket.
A másik dolog, ami újra meg újra lenyűgöz, az a foglalkozásokat vezető csapat. Összeáll 8-10 különböző személyiségű ember, akik ráadásul más-más országból, kultúrából érkeznek, másképp élik a keresztyénségüket, a hétköznapi életükben eltérő dolgokkal foglalkoznak, nem is feltétlenül ismerik egymást, összeszokva meg végképp nincsenek. És Isten különleges csodája folytán valahogy mégis úgy tudnak együtt mozdulni, mintha már sokadszorra dolgoznának ugyanazon a programon. Ezen a héten is kiváltság volt egy ilyen szupercsapat részeként jönni-menni, venni át egymástól a szót és a tennivalót, együtt készülni a másnapi foglalkozásokra, megosztani egymással a hitbeli megtapasztalásainkat, késő éjszakába nyúlóan beszélgetni, nevetni, előkészíteni a szükséges eszközöket.
És az a sok ragyogó szempár! Megannyi apró drágakő…
Úton vagyunk a kincsért,
az örökkévaló aranyért,
Isten szeretetének igazságáért,
hogy azzá váljunk, akinek Ő megteremtett.
Olasz Tímea
